Önéletrajz

1959-ban születtem Pápán, ebben a méltán híres  dunántúli  kisvárosban. Hírnevét a régi nagyok (Jókai, Petőfi) tartós jelenléte és az iskolaváros jellege,  a vele való kétségeket  pedig korunk szülöttei alapozták meg. Ebben a városban született Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor és  Kövér László is. A magyar politika közismert arcai. (Na, meg az egyetlen űrhajósunk Farkas Berci is kötődött ide erősen.)

Ha a város lakosságához igazított híresség arányt nézzük, ennek okáról csak annyit tudnék mondani: Szerintem, van ott valami a vízben.

Ide születtem én is. A demokrácia akkori állapotán szörnyülködőknek csak annyit tudok mondani, hogy Kövér, Gyurcsány és jómagam is ugyanabba az általános iskolába jártunk békésen, és még az eltérő szülői-nagyszülői indíttatás sem zavart senkit. Ami pedig a szabadidő hasznos eltöltését illeti, gyerekként nem nagyon válogathattam meg a programjaimat, arra azonban emlékszem, hogy a római katolikus nagytemplom előtt a vasárnapi mise után  a Fő téren azért majd minden héten fotózta valami „turista” a kijövő gyülekezetet. (Igaz, az akkori ávosoknak annyi agya azért nem volt, hogy sűrűbben cserélgessék a „turistákat”, mert kisváros lévén ismerte őket mindenki.)

A családi háttér mozgató erejéről még annyit talán, hogy ötödikes koromban, az úttörő avatásom után – már otthon – nem akartam levenni a szép piros nyakkendőmet, aztán megboldogult édesapám a második szólás helyett olyan nyakast nyomott le, hogy annak lélektani, jogi elemzésével a mai jogvédő csoportoknak  hónapokig adott volna munkát. Mindennek az lehetett a mélyebb oka, hogy  a szüleim a saját családi hátterükből fakadó, egy életre szóló megkülönböztetés miatt, nem igazán viseltettek  rokonszenvvel a rezsim felé. Apám még lakatos is csak azért lehetett, mert ment neki a sport, a mamám pedig – egy volt nagygazda leánya lévén – a szövőnői állásig vitte.

Minderről én gyerekként nem igazán tudtam, mert tartotta magát a „ne a gyerek előtt”  óvatosság elve. Elfogadtam azt ami van, és ha lement a vasárnapi nagymise, megvolt az ebéd, mehettem a meccsre, mert az akkor NB II-es  Pápai Textilesben  (történelmi nevén Pápai Perutz)  fociztam. Ha nem azt az undorító fekete salakos pályát kaptuk, hanem nagyritkán rámehettünk a fűre, az aztán igazi ünnepnek számított ! (Tegyük hozzá a salakos pályának annyi előnye azért megvolt, hogy egy pontatlan passzt szinte lehetetlen volt utolérni, egy rossz labdalevételt nemigen lehetett korrigálni, ezért  mindenki reflex szinten tanulta meg a technikai alapokat.  Már apaként sokszor el is csodálkoztam  a gyerekeim beszólásain, ha saját hibájuk miatt  a füves pályát szidták.)
Ez még az áldott korszak volt, amikor a jelenlegi polgármester édesapja, a tényleg szépnevű Áldozó Mihály  állt oda hátvédként egy-egy szabadrúgáshoz, és becsületére legyen mondva,  meg is szokta oldani a dolgot.
De minden jónak vége szakad egyszer! A fényképezgetést eléggé megunván,  édesanyám, úgy döntött „felköltözünk” Budapestre.  Én sem a barátaimat, sem az iskolát nem akartam hagyni, ezért még egy évet ráhúztam Pápán, de az általános iskola   utolsó évét már Budapesten jártam ki.

A tájszólásos, jól nevelt, illedelmes és szerény kisvárosi gyerek Budapestre került, ahol  az első énekórán  az újdonsült osztálytársaim egyike egy tejfölös dobozt vágott a háttal álló tanárnő felé, ami aztán a táblán csattant szanaszét.
– Ez  jó volt, a gec….be ! – Ennyi volt a többiek hozzászólása az ügyhöz.  Budapesten, a II. kerületben 1973-at írtunk.

Budapesten laktunk ugyan, de Óbudán a Bécsi úti lakás  36 négyzetmétere két szülőnek és három gyereknek  egy percre sem volt tágas. Éppen ezért olyan kollégiumba kerültem ahol a sors újabb fintoraként kizárólag munkásszülők (sok esetben inkább munkássá tett szülők)  kiugróan tehetséges gyerekeit nevelgette a rendszer. Egy kicsit sok volt  ez a helyváltoztatásból, de el kell ismernem, zseniális döntésnek bizonyult. Nemcsak azért, mert  a tanuláshoz egyszerűen minden, de tényleg minden biztosított volt  ( a fotó laboron, a házi csillagvizsgálón keresztül az opera bérletig ), hanem azért is  mert a klasszikus tanulási módszereken kívül az „önművelés” olyan közösségét és lehetőségeit ismertem meg, amihez foghatóval azóta sem találkoztam. Egyszerűen  vér gáz volt tájékozatlannak – nemhogy sötétnek -. lenni. Amikor pedig a versenyszellem  végeredménye a tudás, és a még több tudás lesz,  azt meg lehet narkotikumként élni. A remek hangulathoz hozzájárult az is, hogy a gimnáziumi bizonyítvány senkit nem érdekelt. A kollégiumnak a gimnáziumi jegyeken alapuló, de saját osztályozási és értékelési rendszere volt. A belső szabályozás a diák által megválasztott három tantárgy jegyeit „nem engedte” négyes alá, a többinél viszont csak annyi volt az elvárás, hogy senki semmiből nem bukhatott meg, mert az kirúgást vont maga után. Az pedig elképzelhetetlen hátrányt jelentett volna egy serdülőnek, a szülők nélküli szabad élet után. .  Aki jól tanult, az pénzt kapott és csökkenthette vele a havi költségtérítése összegét!  A féléves belső irodalmi, tudományos pályázatok külön pénzdíjasok voltak!   (A félreértések elkerülése végett Magyarországon az 1973-1977 közötti korszakról, és nem valami oxfordi college-ről beszélek!)

A nyarak ? A szocializmus virágzása,  épülése ellenére a családi szegénység nálunk nem csökkent, – mi tíz évet vártunk egy békásmegyeri panel lakásra,  és egy életet is várhattunk volna a Zsigulira -, ezért a nyarakon a főszabály egy hónap meló lett a maszek kőműves mellett, aminek az eredményét három hét  alatt elvertem a Balatonon. És az ember még királynak is érezhette magát!  (Azért annyira nem, mint azok a bányászok, akik  a parton ülve az éppen kiürült sörösüveget azonnal a vízbe dobták, és amikor egy nagymama a pancsoló unokáját féltve rájuk szólt, csak annyi volt a válasz: Ha nem tetszik tegyél rá bukósisakot!)

Az érettségi – és nekem egy sikertelen felvételi – után egy év, alkotói szabadsággal fűszerezett munka következett egy geodéziai csapat segédmunkásaként, hihetetlen mélységű és mennyiségű hazai valóság élménnyel fűszerezve, aminek olyan vonzása lett, hogy másodszor a jog mellett egy geodéziai főiskolára is beadtam a jelentkezést.
Az ELTE jogi karára vettek fel.

A hadseregben töltött egy évről nem sztorizgatok. Túlságosan sok volt a „rendkívüli esemény” Az az egy év minden gyötrelme mellett szemnyitogatónak jó lett. A rendszer,  a hatalom, és ezt a hatalmat aprópénzen gyakorló kőbunkók  megmutatták valódi arcukat. Megtudtuk, hogy senkik vagyunk, azt,  és úgy csinálnak velünk, amit akarnak.  És, ha úgy alakult meg is tették…. Nem tudom, a Hende honvéd mindezt hogyan élte meg.

Tettünk egy fogadalmat páran, hogy sem Kalocsára, sem a környékére az életben nem megyünk. Én eddig ezt betartottam. Talán lesz egyszer rá ok, hogy megszegjem a fogadalmam. Addig is elnézést kérek Kalocsától és a kalocsaiaktól.

A jogi kar érdekesnek bizonyult. Ugye még nem tudhattam, hogy egy jövendőbeli köztársasági elnök – Mádl Ferenc-  buktat meg nemzetközi magánjogból, és egy másik jövendőbeli köztársasági elnök – Áder János – is ott koptatja a padot. Nem sejtettük,  hogy a jövendőbeli Alkotmánybíróság számtalan tagja tanít (pl. Bihari, Németh ) bennünket, és azt sem, hogy Kéri László rendes lesz velem, és szociológiából hozzá írhatom a diploma munkám. (Amire ötöst adott, de később tudtam meg, hogy nem olvasta el. Üzenem, hogy  jól sikerült. )
Amikor valaki a családi jog szemináriumokon  mellettem rajzolgatta a jegyzetfüzetébe a tulipánjait még nem gondoltam, hogy a népies, bajszos, csizmás és a tökéletesen nem evilági Berecz-ből  híres mesemondó válik.

A helyzet az, hogy napestig sorolhatnám a neveket. Friderikuszt például, aki állandóan egy akkora magnóval mászkált, hogy ma  már  szekrénynek néznék, és később tévés, rádiós karriert befutott emberek nevei jutnak eszembe.
Aztán elteltek ezek az évek is, jött ami jönni szokott. Gyerekek,  huszonöt év ügyvédkedés. De van valami, ami így visszanézve mégiscsak fájdalmasan érinthet mindannyiunkat:

Igazi nagy generáció voltunk, és igazi nagy degeneráció lettünk ! .

Sikerült így, együtt,  mindezt összehozni!  Nos, ebből lett elegem. Mielőtt teljesen berohadna, alakítottuk egy kicsit a valóságon!  Váljon mindannyiunk javára !

Dr. Radovits László